P. Éva vagyok 37 éves.

36 évesen, invasiv ductalis carcinoma miatt, jobb oldali emlő ablációt és axilláris blokkot végeztek 2006. márciusában.

Gyermekkoromban aktív sportoló voltam, amit szakközépiskolai éveim alatt is folytattam.

Mindig életvidám, erős, sportos testalkatú lány voltam.

21 éves koromban, 1990-ben kislányom született. Teltek, múltak az évek, amikor nagy megrázkódtatás ért, 1997-ben édesanyám agydaganatban meghalt. Nehezen vészeltem át elvesztését, hosszú évekig nagyon fájt és hatalmas űrt éreztem magamban (még ma is sokat gondolok rá).

Ami a családi anamnézisemet illeti (ez a fontos dolog elkerülte az orvosok figyelmét, rá sem kérdeztek!), anyai nagymamám 1987-ban rákban halt meg, édesapám testvére tüdőrákos volt, édesapám gégerákos.

A történetem 2004. márciusában kezdődött.

A jobb mellemben felfedeztem két kis csomót, amit ha megnyomtam kicsit fájt. Nőgyógyászhoz mentem a kerületi SZTK-ba , ahol az orvos közölte, hogy nem nőgyógyászati esetről van szó (valószínűleg a tejmirigyem duzzadt meg), menjek az általános sebészetre.

Ott is megvizsgáltak és 1-1 babnyi méretű csomót tapintott ki az orvos, ezért időpontot kért az SZTK-ban levő mammográfia vizsgálatra.

Április 22-én elvégezték a mammográfia, és UH vizsgálatot. Rosszindulatú elváltozást nem láttak, ezért kontroll vizsgálatra 1 év múlva rendeltek vissza.

2005. április elején időpontot kértem, de csak júliusra adtak. Ekkor már jóval nagyobb és fájdalmas volt a csomó.

2005. júliusában megjelentem a vizsgálaton.

Kisebb incidens történt, mivel kiderült, hogy elfogyott a film, ezért haza akartak küldeni, adni egy későbbi időpontot, hogy addigra biztosan lesz. Én a többi ott várakozó beteggel együtt teljes felháborodásomban (hogy ilyen is előfordulhat a XXI. században, amikor amúgy is rengeteg a beteg!), elutasítottam, mivel így is későbbre kaptam időpontot, és a tüneteim rosszabbodtak. Várakoztam, gondoltam hátha szerencsém lesz. Több órás várakozás után, megjelent valaki és hozott filmet, így végül bejutottam a vizsgálatra.

Fizikálisan megvizsgáltak, miközben soroltam tüneteimet. Próbáltam kérdéseket feltenni, hogy mitől lehet ez, miért nem veszik ki, mire azt a választ kaptam, hogy ez egy jóindulatú cysta és azt nem szokták kivenni,  ha nő akkor majd leszívják.

A mammográfia és UH során mindkét mellemben nagyobb cystákat találtak. Az egyikben 15 mm, a másikban 16 mm nagyságút, amely mellett számos aprót is látott az orvos. Félév múlva visszarendelt, UH vizsgálatra.

Mivel januárra volt esedékes az időpont, már december elején próbáltam időpontot kérni, nehogy úgy járjak, mint előtte.

Nem jártam sikerrel!

Megint csak későbbre, márciusra kaptam időpontot. Hiába próbáltam szót érteni az asszisztensnővel, győzködtem, süket fülekre találtam és kijelentette, hogy 1-2 hónap amúgy sem számít!

Időközben észrevettem, hogy hanyatt fekvő helyzetben a jobb mellemen, a csomó felett ráncosodás van. Mivel álló helyzetben nem volt látható, ezért azt gondoltam, hogy akkora már a csomó, hogy fekvő helyzetben, a cysta felett besüpped a bőr a mellemhez képest.

Most már tudom, mivel az egyik orvos tudtomra hozta később, hogy a daganat már kezdte behúzni a bőrt!

2006. márciusban elvégezték az UH vizsgálatot, két különböző gépen is, közben ismét felhívtam az orvos figyelmét, hogy nőtt és fáj a csomó.

A mellemet is és hónaljamat is átnézte, a hónaljban nem talált semmit, viszont olyan nagynak látta már, hogy azt mondta, ki kell venni.

Elküldött egy kórházba, megadta egy sebész orvos ismerősének a nevét, hogy őt keressem fel, beszéljem meg vele a szövetminta vétel és operáció idejét.

Aznap elmentem és megbeszéltük, hogy ha negatív lesz a szövetminta eredménye, akkor májusban, ha pozitív lesz , akkor SOS megoperál.

Két nap múlva ismét mammográfia és UH vizsgálatot végeztek, miközben a felvételeket az asszisztensek és a doktornő gyanúsan szemlélték.

Az UH alapján egy 32x20mm-es nagyságú, mely körül még egy-egy 10-12mm nagyságú hasonló elváltozást találtak.

2 beszúrást végeztek a mellemben, levették a szövetmintát. Mialatt tárgylemezre kenték a mintát, közölte a doktornő, hogy nem lehet májusig várni, rosszindulatú daganatom van és a nyirokcsomómban is elváltozást látott, megnagyobbodott és áttétes.

Nagyon kikészültem! Elkezdem sírni, és csak azt tudtam hajtogatni, hogy miért nem vették észre, hisz még 2 nappal előtte is jóindulatúnak mondták, a nyirokcsomómban sem találtak semmit, miért kellett megvárni, hogy ez kialakuljon? A doktornő próbált megnyugtatni, hogy az operáció után, ha a kezeléseket végig csinálom, meg fogok gyógyulni!

Nem tudtam mi előtt, állok! Hallomásból tudtam, hogy milyen mellékhatások vannak, hogy a hajam ki fog hullni, de ezen kívül semmi konkrét.

Féltem!!! Rádöbbentem, hogy akár meg is halhatok, fiatalon, és egy gyermeket itt hagyhatok árván.

A barátom kísért el a vizsgálatra, aki kint várakozott. Kifele menet sírva mondtam el neki, hogy rákos daganatot találtak a mellemben.

Egy barátnőm, akit pont 1 évvel korábban, szintén ilyen fiatalon mellrákkal operáltak, azt tanácsolta, hogy keressem fel azt az orvost, aki őt operálta, mivel itt az életemről van szó, és olyan orvosban bízzak, aki nap, mint nap ilyen és hasonló műtéteket végez.

Hallgattam rá és felkerestem.

Pár nap múlva már meg is beszéltük a műtét időpontját. Közölte velem, mivel tapintható egy nyirokcsomóm és nagyon nagy a daganat, a bőrt is kezdi behúzni, el kell távolítani az egész jobb mellemet. Mondtam neki, hogy tegyen belátása szerint, csak mentse meg az életemet!

Március végén végrehajtották a műtétet.

A műtét napján, reggel vegyes érzelmekkel ébredtem a kórházi ágyon. Vártam, hogy minél előbb vegyék ki belőlem a daganatot, de féltem is. Féltem, mivel életemben nem volt ekkora műtétem és tudtam, hogy mire felébredek, egy megcsonkított, nőiességemet elveszített nő leszek.

Eljött az én időm! A műtős felvitt a műtőbe és furcsa volt de akkor már nem féltem. (Gondolom a tabletta is besegített, amit műtét előtt kaptam)

Emlékszem nagyon fáztam, ezért kaptam egy termo takarót, amivel betakartak, mellettem közben sürögtek, forogtak, készítették elő a furcsábbnál, furcsább műszereket és közben jól hallhatóan szólt a rádió. Jött a műtősnő és beszúrta az infúziót. Jó vastag volt a tű de nem érdekelt, hogy fáj, csak arra gondoltam, hogy itt vagyok és megszabadulok végre a daganattól.

Egy szempillantás alatt elaludtam.

A barátom kint várakozott a műtő előtt, és ő mesélte, hogy miután bevittek, rá fél óra múlva megjelent az ajtóban a műtős fiú és valamit tartott a kezében. Egy zacskó volt, melyben egy véres valami volt. Megkérdezte a barátom, hogy ez az? A műtős a háta mögé elrejtve bólintott, hogy igen! Az amputált mellem volt a zacskóban, amit épp a patológiára vitt szövettani vizsgálat céljából.

Állítólag 1 óra múlva már toltak is ki a műtőből.(Én nem emlékszem semmire sem!)

Az ágyban órákig vergődtem, ki akartam tépni az infúziót, és a csöveket, amiket belém vezettek. Egyfolytában kiabáltam, hogy ez nagyon fáj!!

A barátom órákig fölöttem állt és lefogott, mert félt, hogy kárt teszek magamban. Sorra kaptam a fájdalomcsillapítókat, amitől idővel megnyugodtam.

Aznap nem tudtam felkelni. Próbáltam de visszazuhantam folyton az ágyba. Rosszul voltam!

Másnap már sikerült, magamtól mentem WC-re de a mosakodás, fürdés, öltözés, vetkőzés nem ment önállóan. Barátnőm, és a barátom édesanyja segített. A kezemet mozgatni sem bírtam úgy fájt, a csövek pedig nyomtak, a két üveget pedig, amibe folyt a vér és a váladék, kis zacskóban cipeltem magammal. De már egyedül sétálgattam a folyosón, és jó ízűen reggeliztünk a barátommal. Minden reggel és délután bejött hozzám!

12 nyirokcsomót vettek ki, 3 nyirokcsomóban áttétet találtak, 6 kemoterápiát és 25 sugárkezelést kaptam.

A kemoterápiás kezelésem április második hetében kezdődött.

Felírtak parókát, szilikon betétet, melltartót.

Mielőtt még baj lett volna, elmentünk és gyorsan megvettük a parókát, elég jót találtunk, az eredeti hajamhoz színben is és fazonban is hasonlót. Megvettem a szilikon betétet, melltartót, és amikor felpróbáltam már le sem akartam venni, annyira kényelmes volt. Műtét után ideiglenes betétet kaptam, ami nagyon kényelmetlen volt, fel-le csúszkált a régi melltartóimban. Hol feljebb, hol lejjebb volt a másikhoz képest és a sebemet is nagyon irritálta! Amikor az ideiglenes betétet hordtam, úgy éreztem mindenki, látja, hogy az nem igazi! Zavart, iszonyatosan!! Alig mertem az utcára kimenni.

A kezelést követő második héten vettem észre, hogy kezd nagyon hullani a hajam. Ahogy fésülködtem egyre több haj maradt a fésűben. Amikor belenyúltam a hajam a kezemben maradt csomókban. Nem volt mit tenni, barátom hajvágóval neki látott és levágta.

Neki nagyon tetszett a tüsi hajam, nem gúnyolt ki, próbált vigasztalni. Teljesen kopaszra nem akartam vágatni, ezért fél centisre hagytuk

Felvettem a parókát és hiába a jó fazon, tudtam, hogy nem igazi és nagyon zavart az, hogy hogyan fogok kimenni az utcára, biztosan mindenki látni fogja rajtam, hogy ez csak paróka.

8 hónapig hordtam, és sosem szoktam meg igazán, mindig elfordultam vagy más fele figyeltem, ha valaki csak rám nézett. Sok szempár nézett feltűnően! Nagyon cikinek éreztem!

Novemberre kb.3-4 cm-re nőtt meg a hajam és gondoltam lesz, ami lesz én, nem hordom tovább, leveszem. Úgy is tettem!

Nem érdekelt ki mit gondol, icurka, picurka volt az eredeti hajam méretéhez képest de legalább az ÉN hajam volt! Bezseléztem és úgy járkáltam az utcán. Akkor szemmel láthatóan, rohamosan nőni kezdett. Azóta már fodrászhoz is mentem, fazonra vágattam, és szőkére színeztettem (festeni még nem szabad, mert a hidrogén ezt a „bébi” hajat tönkre tenné)

A kemótól nagyon rosszul voltam, hánytam, nem bírtam enni, inni, az erős hányingercsillapítótól, amit kaptam fájt a fejem. Az utolsó kettőt már nagyon nem akartam. Már előző nap rosszul voltam, hisztiztem, hogy nem akarok menni, elég volt! Az a borzasztó érzés, csípett a szúrás helyén, ahogyan folyt belém a piros és fehér lé, szurkálások, sok vénám kidurrant, volt, hogy 4x, 5x is szúrtak, mert félre ment. Megkeményedtek, fájtak a vénáim, ha csak hozzáértem. A kézfejemet agyon szurkálták, augusztusban félre folyt a kemó és a mai napig látszik, piros ott a vénám. Volt, hogy amíg ment az infúzió hányingerem lett. Az utolsó három kezelés előtt, már a folyosón megéreztem azt a jellegzetes vegyszer szagát, pedig még nem is láttam a folyadékot. Már az utolsó kezelésekre illatos zsepit vittem magammal és az orrom elé tartottam, a szememet becsuktam, hogy ne is lássam, ahogy lassan folyik belém az a szörnyű piros, csípős lé. A végén már az asszisztens diannát kent az orrom alá, nyakamra, hogy elnyomja az általam érzett hányingert kiváltó erős szagot.

Fájt a gyomrom, mert marta az erős méreg!

Október végén letelt a 6. kemó is és fellélegezhettem, hogy ennél rosszabb már nem jöhet!

Csak egy kicsit tévedtem!

A kemó után 3 hét pihenőt kaptam, és megkezdődött a sugárkezelés. Minden áldott nap menni, félvárost átutazni, órákat várni, hogy rád kerüljön a sor, egy 2 perces kezelés miatt. A félnapom rá ment! A 10. kezelés környékén úgy megégtem, hogy cafatokban jött le a bőröm, a nyakamat nem tudtam oldalra fordítani, mert hallani is lehetett, ahogy szakad szét a bőröm. Kentem én mint a kisangyal, Neogranormonnal,  Pantenollal, később már Bepantennel, hintőporral. Mégis csúnyán megégtem. Olyan, mint amikor valaki napozik, leég és erre 25 napon keresztül ránapozik.

Nagyon fájdalmas volt, alig vártam, hogy haza érjek. Azonnal ledobtam magamról a melltartót, pólót és félmeztelenül járkáltam a lakásban, mert nem bírtam elviselni magamon semmit sem. Kaptam pár napot, nem kellett a kezelésre mennem de nem sokat segített de folytatni kellett, mert 25. kezelés még nagyon messze volt és nagyon untam már a bejárkálást, várakozást!

November végén végre vége lett! Leteltek a kezelések, most itthon gyógyulgatok és gyűjtöm az erőmet, mert lassan megyek vissza dolgozni. A sugárzott területen kissé barnább és érdesebb a bőröm, mivel a szőrtüszők is megégtek. Ott már nem fog semmi nőni! Azóta a jobb hónaljamat sem kell borotválni, csupasz.

Mivel nem hormon alapú (HER2 pozitív) volt a daganatom, nem kell hormon tablettákat szednem 5 évig, sem kapszulát nem lőnek a hasamba 2 évig. Ettől függetlenül a betegség, a kezelések meggyötörtek, és úgy érzem valami megváltozott bennem. Úgy érzem 5 évet, öregedtem! Fáradékony, idegeskedő lettem. Nincs sportos testalkatom már, kemo után elkezdtem hízni.

Bő 1 év múlva plasztikázni lehet majd.

Nagyon várom már!

Sajnos a bal mellemben is van két csomó, amit 3 havonta vizsgálnak. Ez a bimbóm alatt van mélyen, úgyhogy kitapintani nem tudtam még, csak mammográfia felvételen és UH-on látható. Próbáltak szövetmintát venni belőle, többször megszúrták de olyan vastag a fala, hogy a doktornő feladta és nem gyötört tovább.

Most kezdek izgulni, mert pár napja elkezdett fájni. Remélem csak a peteérés miatt. Nem tudom, hogy végig tudnám e csinálni még egyszer azt, amin én 9 hónap alatt keresztül mentem.

Ismerősök beszereztek különböző kapszulákat (antioxidánst) amit rendszeresen szedek. Bízom az antioxidánsokban!!!

A szomorú és kicsit dühítő volt számomra, hogy a műtétet követően bárhol megfordultam magyarázkodnom kellett!

A kemoterápián, sugárkezelésen kérdezték a lányok, hogy mi történt? Kemó előtt elmentem a nőgyógyászhoz, hogy csináljon rákszűrést és vizsgáljon meg nincs e baj ott lent is. Elmondtam neki, hogy megoperáltak és eltávolították a mellemet. Letámadott, hogy hogyan jutottam el idáig, miért nem mentem időben orvoshoz?!

Miután elmondtam neki, hogy én az első pillanattól kezdve orvos jártam, rögtön hangnemet változtatott és elkezdte védelmezni azt az orvost, aki nem vette észre időben a rosszindulatú daganatot. Azzal érvelt, hogy sajnos ma még ilyen fiatalon, nehéz diagnosztizálni a mellrákot.

Nem értettem! A média is, az orvosok is azt hangoztatják, hogy milyen fejlett már a tudomány és mindent kitudnak már szűrni.

NO COMMENT!!

Ez az ÉN történetem és remélem másoknak kellő információt, adtam arról, hogy mi következik, mire számíthat valaki az után, hogy közlik vele a legrosszabbat.

Én a műtétig próbáltam megtudni, hogy valójában mi fog velem történni, ezért interneten kerestem sorstársakat, akik átestek ezen a szörnyű betegségen, és azt mondhatom, hogy csodálatos asszonyokat, lányokat ismertem meg. Tanácsok sorát, bíztatást és együttérzést kaptam tőlük! Elkezdtem kutakodni a betegségről, milyen kilátások, lefolyások várnak rám.

A kezelések folyamán sajnos több hasonló korú lánnyal találkoztam. Beszélgettünk, és rájöttem, hogy a mi korunkbelieket az orvosok nem veszik komolyan.

A vizsgálatokat elhárítják, felületesen végzik és a korunkra hivatkozva, majdhogy nem kinevetnek, ha beállítunk, mert találtunk valamit a mellünkben.

Egyik ismerősöm egy korombeli asszony, aki a babája szoptatása alatt figyelt fel a mellében levő csomóra.

Elment orvoshoz de elküldték, mert azt mondták, hogy szoptatás alatt ez normális, a tejmirigyek megduzzadnak, fájdalmasak.

Gyorsan növekedett, ezért visszament. 6 hónap múlva a fél mellébe került, mivel rákos daganat volt!

Egy másik ismerősöm arról panaszkodott, hogy őt sem vették komolyan, 41 éves és szemmel látható, hatalmas csomója volt. 3 hónap alatt a hónaljában is felfedezett csomókat, amire az orvos azt a kijelentést tette, hogy torokgyulladása van, és azért van ott megduzzadva neki.

(Még a laikusok is tudják, hogy torokgyulladás esetén nem a hónalji, hanem a nyaki nyirokcsomók duzzadnak meg!)

Ma Magyarországon évente kb. 6500 új mellrákost, regisztrálnak! Évente többen meghalnak a későn diagnosztizált emlőrák miatt.

A közvetlen környezetemben négyünkből 3-an 40 év alattiak (35-37 éves), és egy 41 éves nő.

Hármunknak teljesen, egyikünknek részlegesen távolították el a mellét!

És ez csak a környezetem!!!!

Elgondolkodtató és tragikus!!!

Jó lenne ha végre az orvosok nem a statisztikai adatok alapján foglalkoznának ezzel a betegséggel és a betegekkel, mert már azaz adat mely szerint a nők 45-50 és 60-65 év közöttieket veszi a veszélyeztettek közé, már a múlt!

Egyre gyakoribbak a 40 év alatti nők száma!

Még mindig az a véleményem, ha valaki talál valamit a mellében, forduljon orvoshoz, és ne hagyja magát lerázni holmi magyarázkodások miatt, mert fiatal és lehetetlen, hogy mellrákja legyen! Erre egyre több ellen példa van!

Igenis addig kell menni, amíg mammográfia, UH vizsgálatot nem végeznek, és szövetmintát nem vesznek! Ez a három vizsgálat együttesen zárja ki a mellrákot. Sem a mammográfia, sem az UH vizsgálat,  külön-külön még negatív eredmény esetén sem zárja ki! Fontos a szövetminta vétel, amit legtöbb esetben túl későn kérnek az orvosok!

Negatív szövetminta vételt követően pedig a jóindulatú daganatot is el kell távolítani!

(A vizsgálatokkal kapcsolatos fenti pár sor egy igazságügyi orvos szakértőtől származik!)

Hogy hogyan vészeltem át ezt az egészet?

Az erős élni akarásnak, a kislányomnak és a barátomnak köszönhetem! Mellettem voltak a nehéz időkben is!

A barátomnak esze ágába sem jutott, hogy szakítson velem, mert kopasz lettem és már csak egy mellem van! (Hallottam, hogy vannak férfiak, akik ilyenkor elhagyják a beteg nőt, őket megvetem ezért)

Minden kemoterápiás kezelésre elkísért és ott volt velem!!!

Már nem vagyok az a nő, akivel anno megismerkedett. De még mindig SZERET és én is őt!!!