Én most júniusban leszek 40 éves. A mellrákkal való küzdelmem 2005. márciusában kezdődött, mikor először tapintottam ki a csomót a jobb mellemben. Bevallom egy kicsit megijedtem. Már másnap elmentem az onkológiára megvizsgáltatni magam. Az orvos azonnal kért egy időpontot mammográfiára, másnap reggel már túl is estem rajta. Aztán, persze következett az ultrahang, majd a citológiai vizsgálat, mindez egyetlen nap alatt, pontosan április 1-jén. Gondoltam biztosan van valami baj, ha egyszer ennyiféle vizsgálatra van szükség. A citológia eredménye hétfőn lett kész. A doktornő kiterítette maga elé mind a három leletet, aztán közölte, hogy ez, sajnos egy kb. 3-3,5 cm átmérőjű rosszindulatú daganat. Elmondta először kemoterápiára lesz szükség, hogy csökkentsék a méretét, aztán jöhet a műtét, majd sugárkezelés. Nyugtatgatott: ne aggódjak, mindenféleképpen emlőmegtartó operáció lesz. A kórházból hazafelé jövet azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. Szerintem fel sem fogtam, mi történik velem.

Ráadásul az anyósom és a férjem is telefonált, pont, mikor bandukoltam vissza a munkahelyemre. Igazából nem tudtam nekik mit mondani, csak annyit voltam képes kinyögni, rossz lett a lelet. Biztos megijesztettem őket.

Visszatérve a munkahelyemre, minden kolléganő megkérdezte, mi a helyzet. Persze elsírtam magam. Próbáltak vigasztalni, de tudtam, mindezzel nekem kell megküzdenem. Nem hagyhatom, hogy a rák győzzön. Átfutott az agyamon, milyen szemét az élet. Miért pont én? - vádaskodtam, bár ezt a kérdést hasonló esetben szerintem mindenki felteszi magának.

Délután aztán mindent elmondtam a családnak. Nem mutatták, hogy maguk alá kerültek a hír hallatán, de tudom, nekik sem volt könnyű. A fiam, aki 15 éves, felnőtt módjára kezelte ezt az egészet. Láttam rajta, mennyire bántja a helyzet, de hát ő sem tudott mit tenni.

Én pedig elhatároztam, és azt hiszem ki is mondtam, hogy meg fogok gyógyulni, nem hagyom hogy a "gyilkos kór" legyőzzön.

Május 19-én kezdtem el a kemoterápiás kezelést. Az első kettőt még elég jól tűrtem, egyszer sem lettem rosszul, bár a hajam az első kezelés utáni 2. héten csomókban kezdett el hullani. Úgy döntöttünk, lenyíratjuk, hogy ne legyen tele vele a lakás. Érdekes módon lelkileg nem viselt meg túlzottan, hogy kopasz vagyok, egyszerűen csak vettem pár divatos kendőt.

A családom is nagyon édes volt, mondták, ne törődjek semmivel, ők így is szeretnek. A fiam sem szégyellt a barátai előtt, a haverok ugyanis továbbra is feljártak hozzá, én meg volt, hogy kopaszon fogadtam őket. De nem jelentett gondot a számára, fel merte vállalni, hogy az anyukája rákos.

A harmadik kemoterápiás kezelés viszont szörnyű volt. Estefelé elkezdtem hányni, kezem-lábam remegett. Még életemben nem éreztem magam olyan rosszul, mint akkor. Hiába vettem be hányáscsillapítót semmit sem használt. Éjjel már annyira rosszul éreztem magam, hogy szinte halálfélelmem volt. Még az ügyeletes is kijött, adott egy újabb adag gyógyszert. Csak hajnali 3 felé tudtam elaludni, és még öt napig hányingerem volt. Ez volt az utolsó kezelés a műtét előtt. Kiderült, a daganat 1 cm-t zsugorodott, úgyhogy mehettem a kés alá. A műtétre július 20-án került sor. Előtte még csináltatnom kellett egy MRI-t, hogy kiderüljön, le kell-e venni a mellem, vagy nem. Hát le kellett. Még mindig túl nagy volt a daganat, a mellem pedig kicsi. Jobb lett volna fordítva, de hát ez nem kívánságműsor...

Amikor a sebész közölte, mi a helyzet, teljesen magam alá kerültem. Féltem a férjem reakciójától, láttam mekkorákat pislogott, amíg a sebész beszélt. Ám a végén nagyon józanul csak annyit mondott, a mellemet lehet pótolni, az életemet viszont nem, és ő ezután is ugyanúgy fog szeretni, mint eddig, Ha nem jobban.

És ez a mondat nekem mindennél többet jelentett. Tudtam, mellettem lesz és nem fogja érdekelni, hogy csak egy mellem van. A fiam is azt mondta, anyu, mi így szeretünk, most az a fontos, hogy meggyógyulj. És milyen igazuk volt.

Persze azért jól kibőgtem magam, mert egy nőnek elég nehéz megemésztenie, hogy innentől kezdve egy cicivel kell élnie. Legalábbis addig, amíg nem lehet pótolni. Mert az tudtam, hogy ha 1,5-2 év múlva még mindig tünetmentes leszek, jöhet a plasztikai sebész. Ő majd csinál nekem szép melleket, gondoltam.

A műtét rendben lezajlott, nem volt semmi komplikáció. Utána sem éreztem rosszul magam, sőt a körülményekhez képest kifejezetten jól voltam. Aztán három újabba kemoterápiás kezelés következett. Borzasztó volt, de már vége van.

Most a hormonkezelésnél tartok. Négyhetente kapok injekciót (Zoladex) a hasamba, és mindennap szedem kell a gyógyszert (Zitazonium). Jól érzem magam, már november óta dolgozom.

Tudom nagyon szerencsés vagyok, hiszen mindenben számíthatok a családomra. Sokat segítettek abban, hogy átvészeljem ezt az időszakot és végig mellettem álltak.

De azt hiszem, az is segített, hogy nem fogtam fel tragikusan a dolgokat. Ez alatt az 1 év alatt ugyanúgy éltem, mint azelőtt, nem gubóztam be, és senki előtt nem titkoltam a betegségemet. Ugyanúgy eljártunk üdülni és bulizni is a barátokkal.

Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy meghalhatok, pedig a daganat HER2 pozitív, grade II. Mégis mindvégig az lebegett előttem, hogy meggyógyulok. Ha az ember beszél az érzelmeiről és a betegségéről, az már fél gyógyulás. Én szerencsére képes voltam erre.

 Egyik este felnéztem a sötét égboltra, a holdra és a csillagokra és közben visszagondoltam azokra a hónapokra, amikor a műtétre vártunk, a kemoterápia uralta az életünket, és a sötét éjszakák annyira hosszúnak tűntek.

 Aztán újra a jelenben találtam magam.Visszabújtam a férjem mellé, és arra gondoltam, mennyire gyönyörű az élet.

Hát az én történetem. Egyébként örömmel tudatom, hogy a műtét utáni kontroll vizsgálataim, amin most voltam idén április 3-án, minden negatív. Azt hiszem el lehet mondani, hogy tünetmentes vagyok és remélem ez így is marad sokáig.

A teljes történet olvasható:

http://www.baratno.com/view.php?arclid=2008041101   1.rész

http://www.baratno.com/view.php?arclid=2008041201   2.rész